A hónap alkotója: Szőnyi István

Szőnyi István (1894 - 1960) magyar festő, grafikus. A huszas évek „rézkarcoló nemzedékének”egyik meghatározó alakja.


Az igazi művészt nem kötik gúzsba a meglévő szabályok, ő nem vesz át egy megmerevedett sémát, hanem önmagából alakít ki egy új világot, s ennek felállítja sajátos törvényeit.

Szőnyi 1894-ben január 17-én született Újpesten. A reáliskolai tanulmányok után, 1913 őszén került a Képzőművészeti Főiskolára. Első mestere Ferenczy Károly volt, aki 1914 nyarán főiskolai ösztöndíjasként elvitte növendékeit a Nagybányai Művésztelepre, köztük Szőnyi Istvánt is. Ő még 1917-18 nyarát is ott töltötte szabadságos katonaként. Így a fiatal festő közvetlen benyomásokat szerezhetett a háború előtti és alatti művésztelepről, és a szabadiskola életéről. Művészi indíttatásában fontos szerepet játszott ez a néhány Nagybányán töltött nyár. 1918-ban, leszerelése után visszakerült a Főiskolára, most már Réti István növendékeként: (Ferenczy Károly 1917-ben meghalt)

Az iskolaévek rövidnek bizonyultak, mert 1919-ben eltanácsolták az intézményből a főiskolai reformmozgalmakban való részvétele miatt. Ez a döntés szerencsére nem okozott törést a fiatal festő pályáján.
Már 1921-ben gyűjteményes kiállítást rendezett az Ernst Múzeumban, igen nagy sikerrel. Pályatársai iskolateremtő mesterként ünnepelték. Uitz Béla hatását közvetítette sajátos szűrőjén keresztül többek között Aba Novák Vilmos, Pais Goebel Jenő, Korb Erzsébet, Jándi Dávid, Barcsay Jenő, Patkó Károly felé. Művészetüket hosszabb-rövidebb ideig mindenképp befolyásolta.

Első európai utazásain (Bécs, Berlin) megismerkedett a nagy klasszikus mesterekkel. Tőlük, műveikből tanulta meg azt, amit az iskola kényszerű megszakítása miatt pótolnia kellett. Innen származtatható Rembrandt iránti rajongása, Marées klasszicizmusának követése és Brueghel hatás művészetére. Egész életében vonzódott a klasszikus kompozíciókhoz, de elkerülte a neoklasszicizmus csapdáit.

A főiskoláról való kényszerű távozása után tett néhány rövid látogatást a Kecskeméti Művésztelepen. Ekkor kezdett el intenzíven foglalkozni a grafikával, rézkarcolással, de nem lett Olgyai Viktor tanítványa, mint legtöbb kortársa. A korai években több mint kétszáz képet maratott lemezbe. A „rézkarcoló nemzedék” jeles tagjaként hozzájárult a húszas évek elején a magyar grafikai élet jelentős fellendüléséhez.

Életének és művészetének döntő állomása volt Bartóky Melindával kötött házassága 1924-ben, és kiköltözésük Zebegénybe. Az itt megismert táj, a falusi életforma, a még háborítatlan természet mély benyomást tett az ígéretes pályája kezdetén álló festőre. Első korszakának lezárásaként remekművek sorozata született, már zebegényi témákkal: a Zebegényi temetés, Este Zebegényben, az Anyaság című vásznak, és a Behavazott falu – amit Genthon István a legszebb magyar rézkarcnak nevezett- mind 1928-ra datálhatók.

1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Itáliába, de néhány hónap után hazatért. Bár a római műkincsek, az olasz táj a legnagyobb benyomást tették rá, de alkotni csak itthon, választott szűkebb hazájában, a Dunakanyarban, Zebegényben tudott.

Lassan változott palettája, világosabb, derűsebb, fehérrel tört sugárzó színek kerültek rá. Az új szemléletmódhoz új technikát is talált, a tojástemperát, melynek receptjét maga kísérletezte ki. Már diákkorától kezdve mélyen érdeklődött a kémia iránt. Technikai tapasztalatait 1941-ben „A képzőművészet iskolája” című könyvben tette közzé, melynek társszerzője és szerkesztője volt. A harmincas évek elején kezdődött új korszaka. Ebben az évtizedben születtek legsugárzóbb művei: 1934-ben az Este, 1936-ban a Vörös fejkendős akt, 1939-ben az Esernyők, 1943-ban a Kerti pad. Ez a néhány kiragadott példa nem tükrözheti a több ezer táblaképből, grafikából álló életmű gazdagságát, sokrétűségét. A hatalmas oeuvre legtöbb darabja magángyűjtemények féltett kincse, csak néhány főmű található közgyűjteményekben: a Magyar Nemzeti Galériában, a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeumban.

Szőnyit 1937-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola tanárának. Több mint két évtizeden keresztül tanított. Bár a murális osztály vezetője volt, mégis kevés monumentális megbízáshoz jutott. Ezért fogadta nagy örömmel 1941-ben a győri Szent Imre templom kifestésére kapott felkérést. Legjobb tudása szerint igyekezett megvalósítani az egyház által előírt programot. Elmondható, hogy a győri freskó magasan fölötte áll a kortárs egyházművészeti alkotásoknak.

Igazi műfaja a táblakép, a grafika maradt. A harmincas években sűrűn Zebegénybe látogató Elekfy Jenő hatására kezdett el akvarellezni, illetve megtalálta a maga számára legmegfelelőbb vízfestő technikát, a gouache-t. A gouache festék bársonyos, matt felületeivel közel áll a temperához, így kitűnően megfelelt előtanulmányok, vázlatok készítésére. Több száz ilyen kis festmény született ebben az időben, közülük jó néhány túllép a vázlat esetlegességén, teljes értékű kompozíció.

Ha értékelni kívánnánk Szőnyi István művészetét, mindenképp az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, arról a harmóniáról, melyet életében és művészetében meg tudott teremteni. Sajátos választ adott kora kihívására, nem követte a modernizmusokat, hű maradt belső indíttatásához. A nagybányai első nemzedék szellemiségét felvállalva, a „neósok” eredményeit felhasználva teremtette meg sajátos világát, melyet Pataky Dénes találóan a posztimpresszionizmus negyedik ágának nevezett. Művészete méltán sorolható a két világháború közötti festészetünk fontos fejezetei közé.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett, szinte minden idejét Zebegényben töltötte. 1959-ben leánya meghívására tett még egy szép utazást Olaszországba. Már feloldódott a harminc évvel korábbi gátlás, és Itália kék ege alatt is sikerült néhány jelentős gouache és tempera képet festenie, főleg a tenger és a Fiumicino-i kikötő ihlették meg. 1960-ban egy kiállításra készült az Olaszországban festett képekből, erről írt Zsuzsa lányának utolsó levelében, 1960. augusztus 21.-én: „… megint előtérbe nyomakodik a kiállítás gondja. Így trémázni még kiállítás előtt sohasem trémáztam, mint most… Nincsen jól kitalálva a megöregedés, mikor elveszti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.„
Kilenc nap múlva, augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában.



Mint eddig is, érdemes többször is visszanézni ezt a bejegyzést, mert a hónap során folyamatosan bővül újabb és újabb képekkel, írásokkal. 



Illés elragadtatása, 1922
rézkarc, papír
278 × 177 mm



Önarckép, 1927
rézkarc, papír
160 × 120 mm



Behavazott falu, 1928
rézkarc, papír
273 × 307 mm



Halottvivők
rézkarc, papír
308 × 374 mm



Kisded imádása