Gutenberg nyomán - A kézisajtó kora

hétfő, augusztus 06, 2012 rezkarcfitness 0 Comments

Kevés olyan ember van akinek találmánya annyira nagy hatással lett volna a világra mint Johannes Gutenberg. Találmányának köszönhetően forradalmasította a könyvkészítést, egy új szakmát adott a világnak és a nyomtatott betű elindult hódító útján a sötét középkortól a felvilágosodás felé.

Abraham van Werdt (1636 - 1680)
középkori német nyomda, 17. század
rézmetszet, papír

A Gutenberg-féle kézisajtó két függőleges oszlopból állt, amelyeket felül vízszintes keresztgerenda tartott össze. A gerendában csavarmenet haladt keresztül, s e csavarmenet alsó végére egy vaslemez (tégely) volt erősítve. Az ugyancsak vasból készített nyomóalap, az ún. fundamentum, amelyen a nyomásra szánt forma foglalt helyet, fából készített sínpáron ki- és betolható volt. A fundamentumnak a tégelyen kívül kellett állnia akkor, amikor a kiszedett könyvoldalakat ráhelyezték. A szedések közé megfelelő szélességű léceket, úrkitöltőket helyeztek, ezek a betűk magasságánál alacsonyabbak voltak, hogy a festéktől mentesek maradjanak, s nyomást ne kaphassanak.

Az így összeállított nyomóformát a fundamentumszélei körül haladó keretbe fából készült ékekkel beszorították, és ennek következtében az oldalak szedései mozdíthatatlanul, szilárdan álltak. Ezt követően a formát a pamacsozó labdacs segítségével befestékezték. A nyomandó ívet a fundamentumhoz ki- és behajtható vassarokkal szerelt, papirossal bevont keret belső oldalára helyezték, amelyen előzőleg a nyomásban előforduló egyenetlenséget vékony papirosok felragasztásával kiegyenlítették (egyengették).

Ehhez a kerethez egy másik keret csatlakozott, amely ugyancsak ki- és behajtható vassarkokkal volt az előbbihez erősítve. Ezt a keretet tympannak nevezték s a papirosívek egy helyen történő szilárdan tartására szolgált. A tympant egy nagyon egyszerű szerkezet hozta mozgásba. Ez a mennyezetről a padozatig érő kötélből vagy szíjból állt, amelyet a nyomdász a lábával feszített meg. Ha a tympan lecsapódott a keretre s közrefogta a papirost, az egészet ráhajtották a nyomóformára.

A nyomóformát a papirossal együtt betolták a tégely alá, s a csavarmenetet egy nyél segítségével lefelé hajtották, a vastégely leereszkedett, s az alája tolt szedéssel érintkezésbe jutott, ezzel a művelettel létrejött a nyomás, amelynek következtében a befestékezett szedés képe a papirosra került. A fundamentumot most a tégely alól újból kitolták, a nyomtatott ívet kivették a formából, és a nyomás újra elkezdődött.

Hogy a szedésről történő nyomás a papirosnak mindig ugyanarra a helyére kerüljön, vagyis hogy az első és a hátsó oldal nyomása pontosan fedje egymást, a szedések mellé tűket helyeztek, ezeket punktúráknak nevezték. Az első oldalnak tűszúrta lyukait a második oldal nyomásánál a tűkre pontosan beigazították és ezzel biztosítva volt az elő- és hátoldalak sorainak pontos egymásra esése (regisztere).

Gutenberg nyomtatványait, s az ezzel a módszerrel készült XV. századi nyomtatványokat (egészen pontosan az 1501. január 1. előttieket) ősnyomtatványoknak nevezzük.