Grafikatörténet: Gácsi Mihály

Csak most akadtam rá pedig már közel egy éve fenn van Gácsi Mihályról írt visszaemlékezés a Szolnoki naplóban.

Juliska nénihez jártunk zsíros kenyeret enni, ott töltöttük a az időnket késő ősztől kora tavaszig, beszélgettünk, zenét hallgattunk és meg akartuk váltani a világot. Ott találkoztunk először Gácsi Mihály művész úrral. A termete tiszteletet parancsoló volt, a hangja betöltötte a klub minden szegletét, vállán egy valaha szebb napokat látott bőrtáska, fején sapka, kezében pedig az elmaradhatatlan fröccsös pohár. Hallgattuk a szellemes megjegyzéseit az anekdotázásait, együtt kacagtunk a legújabb viccein, ám nekünk túl komornak tűnt, pedig a hatalmas termete ugyan olyan hatalmas szívet is rejtett.
Jobb időkben, mikor előbújt a nap is, pohárral a kezébe kiment a híd lábához és rajzolt, ilyenkor oda merészkedtünk a háta mögé és szájtátva néztük. Néztük, ahogy pillanatok alatt lerajzolt egy témát, amiből később rézkarc formájában egy falikép lett. Néha ránk pillantott és hümmögött egyet a szakállába, mikor jobban megismertük és szóba mertünk elegyedni vele, akkor jöttünk rá, hogy micsoda nagy tudású ember. Örömmel ugrottunk amikor kért egy újabb fröccsöt poharába, azon versengtünk, hogy ki menjen be Juliska nénihez az újabb fröccsért és ki adja a kezébe a poharat.

Később már a városba találkozva is mellé szegődtünk, elkísértük az Árkád presszóig, vagy a Bíró Művekig. A Bíró Művekben működő „páholy” megbecsült tagja volt, nagy barátja volt színészeknek, íróknak és természetesen a város hírességének, Sőre Pistának is. Az Árkád presszóban akkoriban vezető színészek, költők tartottak előadásokat, ezekért az előadásokért járt oda Gácsi is. Mi, az akkori fiatalság nagy tisztelettel, csak Gácsi Bácsinak hívtuk, nem csúfoltuk, de adta magát a szójátékos megszólítás, ő pedig nem haragudott érte.

A város minden lakóját érdekelte, amit csinált, aki pedig ellátogatott a Művésztelepen lévő lakásába, ott ismerhette meg az igazi Gácsi Mihályt és művészetét. A látogató megcsodálhatta a rézkarcait, metszeteit, rajzait, vázlatait és festészetét. Mert, néha napján elővette a vásznat és a festékes tubusokat is, hogy vásznon örökítse meg a Tabánt a tabáni embereket. Egy ilyen látogatás alkalmával, tátott szájjal és hangos felkiáltásokkal ismertünk rá a képeken egy, egy városlakó arcvonásaira, alakjára. Sőre Pista a maga nagyon hangsúlyos egyéniségével, egyedi arcvonásaival , örök témát adott Gácsi Mihálynak. Sok alkotásán átható Róza néni, Böske néni, vagy az öreg Bozóki, akik a Tabán emblematikus személyei, lakói voltak. A gyanútlan nézelődő csak azt látta, hogy hatalmas termetével a város minden pontján feltűnik, ám ilyenkor is dolgozott, témát gyűjtött a következő alkotáshoz. Kevesen tudják, hogy könyvek, folyóiratok, mesekönyvek illusztrálásával is foglalkozott. Grafikáiban, rézkarcain és linómetszetein is jellemzően a humor a groteszk látásmód dominált, a torz látásmódban készült képek a pesszimizmusát tükrözték. Köztudott volt a gépektől való viszolygása, amit nem ismert, nem értette a működését, azt nehezen fogadta el. Talán egyszer sikerült rávenni egy rádiós interjúra, akkor is cselhez folyamodott a legjobb barátja /Papi Lajos/, hogy mikrofon elé ültesse a művész urat. Érdekes módon még is, csodálatos óragyűjteménye volt, zsebórák, karórák és faliórák sorakoztak lakása falán, és különböző polcain. 1956-tól 1974-ig volt a művésztelep és a város lakója, mindenki nagy sajnálatára 1974-ben elköltözött Hódmezővásárhelyre az ottani alkotó házba, 1975-től pedig, haláláig /1987. február 5/ Zalaegerszegen élt és alkotott. Rengeteg kiállítása volt itthon és külföldön egyaránt, művészeti díjak özönével ismerték el munkásságát, legrangosabb, a Munkácsy–díj volt.


Szöveg forrása: http://szolnokinaplo.hu/blog/laciba/2013/10/27/gacsi-mihaly-grafikus-muvesz-/