Bihari Sándor: Kondor és Lenkey

Körben a falak hatalmas jéglapok, azt hiszed,
és csontodig átjár a fehérség, a hideg,
de összeáll belõlük a műterem, a hajdani
szoba, ahogy belépsz, s minden antarktiszi,
ahol pirítóst ettünk, ittunk pálinkát; tündökölt
köröttünk a reggel, kívül a drága anyaföld.

Most üres minden, mint a csigaház. Süvít
a hiány, fújja, mint a szél, Kondort és Lenkeyt.
Amit néztünk, az a meccs végleg véget ért;
a falat nézem, a hiányuktól dermesztő fehér,
s hogy elmentek utánuk az eszközök, bútorok
és el minden dolgát bevégző dolog.

Amit itt rézbe karcoltak, s a papírt
beírták vele, a világ része lett odakint,
mint a fák, csillagok, gépek, akár
ami megtörtént velük, a halál.
Befalt minden mást utánuk az idő,
mint kiszáradt csontok, ropog a levegő.

Kavardul a szó, gyötör és megvisel
a valóság huzatos hiányával, üregeivel.
Egy maradék hazába menekítem innen magam,
amelynek kezükkel írt horizontja van,
és összekuszált, tompa arcunk előtt
hömpölygeti halálon túl a levegőt.